A teljesség Istene

A tudományos kozmológia és a spiritualitás nem ellentéte. A teremtés – Isten – eszméje nem származhat a semmiből.

Itt az ideje egy merész gondolatnak, amely eltávolít néhány látszólagos ellentmondást. Keresztényen nevelkedett emberként sok más szkeptikus emberhez hasonlóan az idők során megromlott a kapcsolatom a vallásokkal. Ennek ellenére egész életemben megfigyelhettem az Istenbe vetett alapvető bizalmat. Sőt, a vallási írások tanulmányozása azt a belátást adta, hogy annak ellenére, hogy az egyes részek időbeli és kulturális összeférhetetlensége személyes meggyőződésemmel van, a szerzők valóban nem bolondok. Így hát azon gondolkodtam, hogyan lehetne az egyes igazságokat átvinni egy elméletbe, amely magában foglalja az ellentmondásokat. Ez az elmélet azután a sokféleség elfogadását is elősegítené a számunkra felismerhető világban.

Természetesen a tudomány jelenlegi ismeretei a kiindulópontom, mert ez írja le azt, amit igazán felismerhetünk. Ez alapvetően különbözteti meg lehetőségemet a vallásalapítók tisztán gondolati konstrukcióitól, akiknek akkor még nem volt használható tudományos ismerete a világ természetéről. A tudomány és a vallás egyesülésének kísérlete számomra jelenleg meglehetősen alulreprezentáltnak tűnik. Nyilvánvalóan nincs nagy érdeklődés mindkét oldalról, ami a tapasztalatok szerint összefügg az olyan emberi gyengeségekkel, mint a hatalom elvesztésétől való félelem, a félelem attól, hogy nevetségessé tegye magát és mások. Laikusként mindkét tudományágban elhanyagolhatom ezeket a félelmeket.

A cikk kiinduló ötlete egy videóból, és különösen egy grafikából született > Forrás: YouTube > Húrelmélet és a tér és idő vége Robbert Dijkgraaffal > Kattintson a képre a Videolinkért.

A grafikonon a legkisebbek és a legnagyobbak kísérleti keresése során szerzett ismereteink jelennek meg. Valójában a videó a húrelméletről szól, de mivel a fizikához csak nagyon korlátozottan értek, a gondolatokból kinyerem a számomra elérhető információkat. Egyfajta membránt látok a skála mindkét oldalán, amely jelenleg elválasztja a tudást a feltételezett következtetésektől. Kis léptékben ez az úgynevezett „kvantuminformáció” a grafikonon, nagy léptékben pedig a „multiverzum”. A multiverzum feltételezéséből származó következtetés egyértelműnek tűnik számomra: „A sok univerzum egyikében élünk, amelynek törvényei teljesen eltérőek lehetnek.” Ha feltételezzük, hogy a kvantuminformáció ezeknek az univerzumoknak a kiindulópontja, akkor gyanúsan közel kerülünk Isten alapgondolatához.

Itt teszek egy kis lépést a saját elmélkedéseimhez, hogy megmutassam, miért villanyozott fel annyira ez a grafika. A művészeket mindig megkérdezik, hogyan jön létre egy festmény, egy dal vagy bármi. Saját tapasztalatból tudom a választ, és sok más művész is így érzi. A kezdeti szikra legegyszerűbb leírása az „ötlet” szó. Kicsit virágosabb megfogalmazású szemcse, amelyből kis szerkezet alakul ki, a többi pedig ezt a szerkezetet – a művész irányításával – tulajdonképpen önmagává teszi. Ilyenkor mindig azt mondom: „A többit az univerzum intézi”. Hú, ez valahogy úgy hangzik, mint az ősrobbanás, nem? Sok dokumentumfilmet láttam az ősrobbanásról, és egy pont mindig is zavart. Az, hogy egy univerzum a szingularitásból keletkezik, ahogy a kozmológia nevezi, még mindig egybeesik az imént leírt tapasztalatokkal, de miből fakad a szingularitás? Ezt a megfontolást többnyire az a kijelentés utasítja el, hogy egyszerűen túl hülyék vagyunk ahhoz, hogy ezt megértsük. Marad tehát az a gondolat, hogy a semmiből ered. Az viszont, hogy MINDEN a SEMMIBŐL fakad, az elképzelhető legkirívóbb ellentmondásban áll tapasztalatainkkal, és végül is a SEMMIBŐL végződik. Akkor nyugodtan kiolthatjuk a földet, nem jelent semmit.

Most egyszer levonom a következtetést a laikus megértésemmel abból az elméletből, hogy univerzumunk eredete bármilyen kvantuminformáció levesében rejlik. Úgymond információcsokorként, amely úgy lobbant fel, mint egy dal gondolata, és megteremtette a lehetőségek univerzumát. Ez számomra sokkal értelmesebb, mint a semmiből való szingularitás. Feltételezhető lenne az is, hogy a csokorból kibontakozó lehetőségek adottságai, mint például az emberek, teljesen összefüggenek az eredeti információval, és nem abszurd módon vesz át „ötleteket” a semmiből. Már az „abszurd” szó megléte és jelentése is jelzi lehetőségeink katalógusának végességét.

Most egy lépéssel közelebb kerültünk Isten eszméjéhez, de nem is a semmiből vett Isten az, akit aztán önkényes perbe állítunk, hanem a teljesség Istene. Kritikus szellemként semmi sem áll távolabb a fejemtől, mint átvenni a vallási hatalmak hanyagul elmulasztott erőfeszítéseit itt. Ezt a munkát, kedves vallási kitüntetettek díszes köntösötökben, már nektek kell elvégezni. De amit most szeretnék tenni, az az, hogy párbeszédre hívjam fel az imádkozó embereket és az agnosztikusokat. A lehetőségek csokor többet tartogat annál, mint hogy idiótának tekintsük egymást.

Az itt leírt gondolatmodell nem zárja ki a kvantuminformációval való érintkezés lehetőségét. Éppen ellenkezőleg, mert intenzíven tapasztalhatjuk, hogy például származásunk (szüleink) információi hevesen működnek személyiségünkben. Egy kísérletet mindig megér a spiritualitás formájában. Jobb, mint megölni egymást. Az ötlet sokak számára elfogadhatatlan további bonyodalmat jelenthet, de közelebbről nézve leegyszerűsítés az anyagi végtelenség elviselhetetlen gondolatához képest. Legalább az univerzumunk végesnek bizonyulna, és ez a mi játszóterünk. Az örökkévalóság akkor lelkünk játéktere lenne, és sokkal jobban bírja a végtelent, mint a testi ego.