Eklektikus elektronikus zene
Az eklektika az ógörög „eklektós” szóból származik, és eredeti szó szerinti értelmében „kiválasztott” vagy „kiválasztott”. Általában az „eklektika” kifejezés olyan technikákat és módszereket jelent, amelyek különböző időkből származó stílusokat, diszciplínákat vagy filozófiákat ötvöznek új egységgé.
Az eklektikusokat már az ókorban gondolkodóknak nevezték, akik ezt a fúziót alkalmazták világnézetükben. Cicero valószínűleg korának legismertebb eklektikusa volt. Az eklektika egyes kritikusai irrelevánsnak vagy értéktelennek vádolták az egyébként önálló rendszerek keveredésével.
A követők viszont nagyra értékelték a meglévő rendszerek legjobb elemeinek kiválasztását, miközben elvetették a lényegtelennek vagy hibásnak minősített elemeket. Az eklektika használata eddig elsősorban a vizuális művészetekre, az építészetre és a filozófiára korlátozódott.
A legújabb zenei produkcióimhoz való megfelelő műfaj vagy kifejezés hosszas keresése után az „eklektikában” megtaláltam a megfelelő jelzőt, mert én is ezt teszem – felhasználom a már meglévő, általam értékesnek tartott elemeket, és új művekbe rakom össze.
A szoros értelemben vett művészek tulajdonképpen mindig ezt teszik, hiszen különböző hatásokat építenek be új alkotásokba, új távlatokat nyitva meg. Általában azonban az alkotási folyamat előtt a hatásokat saját készítésű díszletdarabok alapjába vonják össze. Valójában azonban semmi sem új, mindig csak egy továbbfejlesztés, és néha érvényesül az a közhely, hogy a kereket nem kell újra feltalálni.
Nyilvánvalóan mindig is elmerültem ebben a nézetben, ami megmagyarázza munkámat a legkülönfélébb zenei jelenetekben. A jazz, a klasszikus és a pop egyes jeleneteinek legértékesebb elemeit szerettem. Ehhez csatlakozott az a felismerés is, hogy ezek az elemek egyre inkább elvesztették varázsukat, amikor önmaguk fáradt mása lett purista stílusban. Ez főleg az úgynevezett mainstreamben történik.
Ha azonban ezeket az elemeket eredeti erejükben az egyes alkotásokba keverjük, akkor is marad hely a művészi aláírásnak, mert számtalan lehetőség rejlik. Az alkotó művészete elsősorban az összetevők kreatív keveréséből és a zenei formanyelv elsajátításából áll. Ez sem nem triviális, sem nem kevésbé értékes.
Ez a hozzáállás nem teljesen új. Már az úgynevezett fúziós műfajokban is megnyilvánult. Ilyen például Miles Davis egykori jazztrombitás híres fúziós zenekarai. A muzsikusok által játszott korszakban azonban ehhez mind a zenekarvezető, mind a zenészek elképzelései kellettek.
Ez alapvetően megváltozott az elektronikus zenei produkció megjelenésével. A minőségi minták és hurkok segítségével egyedül a producer tudja meghatározni és kivitelezni a munkája mixét. A rendelkezésre álló zenei részleteket professzionális szakemberek rögzítik, és nagyszerű hangtervezők tervezik. A választék minden stílust és műfajt tartalmaz.
Az ilyen zenei mixek műfajokba sorolása dilemma, és a producerek sokszínűségének növekedésével még nyomasztóbbá válik. Már ma is teljesen zavaros a műfaji válogatás, és paradoxnak tűnik még egyet hozzátenni. Az olyan már kialakult műfajok, mint az „electronic” vagy az „electronica”, nem írják le megfelelően, hogy mi is történik valójában. Az „Electronic” egyszerűen téves, mert a gyakorlatban az elektronikus popzene egy nagyon sajátos mainstreamjének szinonimájaként használják, pedig az elektronikus zene atyái a klasszikus szcénából származtak (pl. Karlheinz Stockhausen).
Az „electronica” valójában csak egy megállás az „elektronikus” dilemma felismerésétől, és szinte bármit leír a popzenében, ami elsősorban elektronikus úton készül. Ez nem stílus! A teljes összemosást sok kurátor a „Kérem, ne küldje be az Electronicát!” megszorítással bünteti, hiszen a rocktól a free jazzig bármi lehet.
Mindezekből a megállapításokból arra a következtetésre jutottam, hogy valóban egy új műfajt kell elindítani, amelynek az eklektika az alapja – az eklektikus elektronikus zene. Az EEM abban különbözik az EDM meglehetősen kezelhető műfajától, hogy nem összpontosít a táncra, és a stílusok keveredésére helyezi a hangsúlyt, de egyetlen műre/dalra vagy albumra/projektre korlátozódik. Nem hoz létre új műfajt (például trip-hop, dubstep, IDM, drum and bass és mások) egy olyan dallal, amely több stílus elemeit használja fel.
Persze ez a galamblyuk túl nagy a közönség jobb tájékozódásához, de legalább a hallgató tudja, hogy itt nem számíthat mainstreamre, mert a mainstream nem a sokszínűségben, hanem az egységességben ragyog. Az étkezés minden ételének van egy fő összetevője, mint a marhahús vagy a csirke, és a séf ebből alakítja ki ízmintáját. Ugyanígy az EEM is eleve meghatározható ezzel az alappal, hivatkozva a meglévő összetevőkre/alműfajokra.
Példaként hadd idézzem a jelenlegi projektemet, a „LUST”-ot. Az alap, vagyis a fő komponens Moritz fiam house trackjei. Ezután vokális és hangszeres hurkokat adtam hozzá, amelyek leírják az általam érzett hangulatot, és elmesélnek egy kis történetet. Az elemek megválasztása (stilisztikailag sokrétű, eklektikus) az alkalmasság szempontjából, a lehető legjobban kifejezi a történetet és a hangulatot. Tehát a következőképpen osztályoznám: „Eclectic Electronic Music – House based”.
Így a hallgató tudja, hogy egyértelműen felismeri House-t, de fel kell készülnie a meglepetésekre. Ez a besorolás megkíméli a fogyasztót a legdurvább hibáktól, és egyben felhívást is jelent az elméjének megnyitására. Ez egy nagyon művészi besorolás!